Térkép Önmagunkhoz
Ha létezne egy térkép önmagunkhoz, talán nem is egy, hanem sok rétegű, élő térkép lenne.
Nem olyan, amit egyszer megrajzolunk és kész, hanem olyasmi, ami velünk együtt változik, ahogy haladunk az utunkon.
És mégis, volna rajta néhány állandó pont, amelyek újra és újra segítenek visszatalálni a középpontunkhoz.
Ha elképzelem magamban ezt a térképet, ezek lennének rajta:
A Szív Ösvénye – ahol azt követjük, ami igazán megmozgat belülről. Ez vezet el a valódi vágyainkhoz és hívásainkhoz.
A Tükörtavak – ahol megpihenhetünk és őszintén megláthatjuk önmagunkat. Ahol nem félelmetes belenézni önmagunk szemébe, mert együtt jár az elfogadással.
Az Elakadás Mocsarai – nem azért, hogy elkerüljük őket, hanem hogy felismerjük, amikor ott járunk, épp egy nagyobb váltás küszöbén állunk. Itt tanulunk türelmet, alázatot és bátorságot.
A Belső Tűz Helye – ahol emlékezhetünk arra, kik vagyunk valójában. Ez a rész tüzes és élő – a szenvedély, az életenergia, az "igen" helye.
A Csend Mezeje – ahol minden kérdés elhalkul és ahonnan a legmélyebb válaszaink születnek. Itt nincs szükség szavakra.
Az Elfeledett Kapuk – melyeket sokszor elkerülünk, mert félelmetesnek tűnnek… de valójában ezek a kapuk nyílnak az erőnkhöz, a múlt sebeinek átalakított bölcsességéhez.
A Lélek hídja – ami összeköt bennünket másokkal, a világgal, és azzal a Forrással, ahonnan jövünk.
És lenne még ott egy iránytű is, ami nem a fejünkben van, hanem a lelkünk mélyén.
Ez súgja azt a halk, mégis kitartó hangot: "Erre. Ez az irány. Még ha nem is látod, csak érzed."
Ez a térkép nem kívül van. Benned él. És minden alkalommal, amikor elcsendesedsz, amikor őszintén rákérdezel arra, hol vagy most – egy új ösvény rajzolódik ki.
Indulj el ezen az úton, kísérlek, ha szeretnéd.
Hajnal volt, amikor útra keltünk. A Nap első sugarai éppen csak bevilágították az előttünk álló utat.
Egy csodásan kanyargó erdei ösvényen át haladtunk, hatalmas fák között, melyek lombjain átszűrődtek a kora reggeli Nap első sugarai. Pillangók szálldostak a színes virágok között, békét árasztott szinte minden.
Így érkeztünk meg az első ösvényre, a Szív ösvényére.
Szív ösvénye
...ahol azt követjük, ami igazán megmozgat belülről.
Ez vezet el a valódi vágyainkhoz és hívásainkhoz.
Ahogy lépdelünk végig a kikövezett ösvényen, mintha beszélnének hozzánk a fák...innen is, onnan is halk hangok szűrődnek át a levelek között, mintha a szellő súgna a fülünkbe...kérdeznek bennünket:
Mi az, ami most igazán hív, még ha nem is tudod miért?
Mikor érezted utoljára, hogy él benned a lelkesedés?
Mi az, amit akkor is csinálnál, ha senki sem fizetne érte?
Mire mondtál nem-et, amikor valójában igent akartál? És fordítva?
Megpihenünk most ezekkel a kérdésekkel.....engedjük, hogy átjárjanak....majd szép lassan tovább megyünk.
A Tükörtavak már várnak ránk.
Tükörtavak
...ahol megpihenhetünk és őszintén megláthatjuk önmagunkat.
...ahol nem félelmetes belenézni önmagunk szemébe, mert együtt jár az elfogadással.
Már javában élő a reggel, amikor megérkezünk belső térképünk következő állomásához, a Tükörtavakhoz.
Káprázatos zöld vesz körbe bennünket, színes virágok mindenütt és a tó kristálytiszta vizének halk csobogása, a madarak dala komponálta tökéletessé a reggelt.
Jó itt megpihenni és csak lenni...
Így ülünk mi ketten, ebben a végtelen harmóniában, míg egyszer csak a víz megszólal....
Akárcsak a fák, a Szív ösvényén, ő is kérdezni kezd....lágy hangon így szól:
Milyen visszajelzést kaptál mostanában másoktól, amit nehéz volt elfogadnod?
Mit látsz magadban, ha nem ítélkezel, csak figyelsz?
Mit tükröznek számodra a legközelebbi kapcsolataid?
Hol lenne szükséged több önszeretetre, kevesebb bírálatra?
Ülünk még itt egy darabig ezekkel a kérdésekkel....azt hiszem...
Az Elakadás mocsara várhat....
Elakadás mocsara
...nem azért, hogy elkerüljük őket, hanem hogy felismerjük, amikor ott járunk, épp egy nagyobb váltás küszöbén állunk. Itt tanulunk türelmet, alázatot és bátorságot.
Folytatjuk tovább utunkat, meg nem állva, míg el nem érjük következő állomásunkat, az Elakadás mocsarát.
Igen, tudom, nem éppen kellemes a hangzása ennek a helynek, de nem is "wellness-elni" megyünk oda, hanem "belesüppedni a lelkünk mélységes mocsarába".
Itt most aztán lehet "dagonyázni", "vájkálni" az elfojtott fájdalmakban, dühben, haragban, sérelmekben...
Ennek itt és most van helye és ideje...nem kell sietni sehová.....minden megvár.
Ez most itt a belső rendrakás helye és ideje...."tocsogjunk" hát benne kedvünkre...
Valamit fontos megemlítenem: nem kell, hogy fájjon!
Az "önmunka", mélyre menés nem kell, hogy drámai legyen, nem feltétlenül jár könnyekkel, de járhat persze, ha azt választod, de nem része a folyamatnak a szenvedés. - legalábbis szerintem, az általam tapasztaltak szerint.
A lényeg, az őszinteség önmagunkkal és a változtatás szándéka (nem görcsös akarása...) - úgy gondolom...
Persze, ha neked fáj és szenvedést okoz, az sem "baj", semmit nem csinálsz rosszul, nem tudod rosszul "csinálni, szóval ne bántsd magad kérlek. Itt tartasz most, ezt érzed most, és ez is rendben van, - engedd meg magadnak, hogy azt érezd, amit és úgy ahogy azt csak Te tudod érezni és senki más.
Légy kedves magaddal végig a folyamat alatt (ami jelenthet akár egy pillanatot is, nem kell, hogy órákig tartson...felteszed a kérdést, jön a felismerés vagy csak megmozdul benned valami, energiában, veszel egy mély lélegzetet, jó hosszan és határozottan kifújod - elengeded - és ennyi).
Rendben. Akkor most keressünk itt magunknak egy pihenésre alkalmas helyet és üljünk le kényelmesen...
Íme a kérdések:
Hol és miben érzem, hogy megrekedtem?
Mi az a történet, amit újra és újra elmesélek magamnak, amit nem eresztek, pedig már rég lejárt az ideje?
Mi lenne, ha nem menekülnék innen, hanem megkérdezném: mit tanítasz most nekem?
Ki lehetnék, mi lehetnék, kivé válhatnék, ha már nem azonosulnék ezzel az elakadással, fájdalommal, sztorival, emlékkel...?
Szentelj (ne szánj...szenteld meg, áldd meg) időt magadra!
Majd megyünk tovább, ha úgy érezzük....a Belső Tűz Helye addig vár ránk...van, aki táplálja a tüzét....mi meg majd érkezünk.
A Belső Tűz Helye
...ahol emlékezhetünk arra, kik vagyunk valójában.
Ez a rész tüzes és élő...a szenvedély, az életenergia, az "igen" helye.
Elindultunk tovább, az ösvényen kanyarogva, a fejünkben még kavargó gondolatokkal, mindarról, amit a mocsárnál tapasztaltunk. Nem is nagyon szóltunk egymáshoz az út alatt, talán mert mind a ketten hatása alatt voltunk még egy-egy kérdésnek és mindannak, amire ráláttunk általuk....
Ebben az elmélyült állapotban érkeztünk meg Térképünk következő állomásához, a Belső Tűz Helyéhez.
Nagyon hangulatos kis hely ez, benn, az erdő mélyén, a fák ölelésében kialakított tűzrakó hely, melynek tüze már lobogva várt bennünket.
Leültünk hát egy padra és vártunk, miközben a tűz melege kellemesen melengette kezeinket, lábainkat.
Egyszer csak leült velünk szembe a padra egy bölcs öreg és kérdezni kezdett.
Mitől érzitek úgy, hogy éltek?
Melyik elfeledett szenvedélyetek várja, hogy újra életre keljen?
Hol csillan meg a szemetek és miért?
Mire mondanátok ma egy határozott, belső IGEN-t?
Huncut mosollyal a szája szélén biccentett egyet és távozott....épp annyira hirtelen tűnt el a szemünk elől, mint amilyen váratlanul megjelent...mintha köddé vált volna....
Mi pedig csak ültünk a padon, mint akit "leforráztak", még mindig hatása alatt voltunk a történteknek.
Ezekkel a kérdésekkel most sétálunk egyet és meg sem állunk a Csend Mezejéig.
Kíváncsiak vagyunk, ki vagy mi vár ott bennünket...
A Csend mezeje
...ahol minden kérdés lecsendesedik, és ahonnan a legmélyebb válaszaink születnek.
...Itt nincs szükség szavakra.
Továbbindultunk, magunkban az utolsó kérdéssel....."Mire mondanátok ma egy határozott, belső IGEN-t?"
A Nap már lemenni készült, mire odaértünk következő állomásunkhoz, a Csend mezejére.
Egy öreg pad állt a mező közepén, körülötte elszáradt fű, melyen apró kis gyöngyökként csillogtak az esőcseppek.
Leültünk a padra és vártunk.
Számítottunk rá, hogy itt is kapunk majd kérdéseket, csak azt nem tudtuk, kitől és hogyan.
Így hát vártunk és vártunk....csendben.
A Nap már majdnem búcsút intett a horizonton, amikor a távoli homályban felsejlett egy alak...
Hosszú ruháját fújta a szél, miközben lépdelt felénk.
Nem sietett, kényelmesen, lassan és csendesen közeledett.
Egyszer csak megállt, letett valamit a földre, majd megfordult és távolodni kezdett.
Egy pillanatig döbbenten ültünk és nem értettük, hogy miért nem jött közelebb, aztán felálltunk és odamentünk a kis csomagunkért.
Egy régi fonott kosár hevert a földön, benne kenyér, sajt, gyümölcs és egy korsó víz.
Visszaültünk hát a padra, megvacsoráztunk, miközben hálát adtunk a kedves idegennek a gondoskodásáért.
Na de, hol vannak a kérdések, szakadt ki szinte egyszerre belőlünk...aztán leesett....de hát ez itt a Csend mezeje.....
Így hát hallgattunk.
És a csend beszélt.....
Már sötétedett, amikor ismét útra keltünk, mert az Elfeledett kapuk nyílni kezdtek...
Az oldal teljes tartalma az én "szellemi gyermekem", ezt kérlek tartsd tiszteletben és csak és kizárólag Forrás megjelöléssel oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel.
Köszönöm! És azt is köszönöm, hogy itt vagy és olvasol....
Szeretettel: Visza